4. fejezet

Helló!
Szóval, itt a következő fejezet. Előre is bocsánat a külalakért, de a fejezet első felét Open Office-szal írtam, a másikat Word-ben, mert újra telepítették a gépem. De ígérem, a következő már rendesen fog kinézni. Jó olvasást. :)
Narmiraen

4. fejezet

·Előbb hozok kávét – mondta és kiszállt az ágyból.

·Így már menni fog – mosolyogtam.

·Maradj itt – mondta és lement.

·Rendben – sóhajtottam.

Pár perc múlva megjelent két bögre kávéval. Felültem és átvettem tőle a sajátom.

·Tessék.

·Köszi.

Csendben megittuk a kávét, majd felálltam.

·Na, én készítek reggelit. - mondtam és a bögréért nyúltam.

·Nem kell. Majd én megcsinálom. - ellenkezett. Valahogy olyan furcsa volt, ezért inkább nem is ellenkeztem vele.

·Rendben, akkor addig én lezuhanyozom.

Erre elvigyorodott és megkérdezte:

·Segítsek?

·Nem kell – ráztam meg a fejem.

Meg sem várva a válaszát, a fürdőszobába mentem. Jól esett folyatni magamra a forró vizet. Most hogy egyedül lehettem a lakásra gondoltam. Ha anyáék ezt látnák! - sóhajtottam. De nincsenek itt. És ez a szerencse. Mire lementem a reggeli már készen volt. Leültem az asztalhoz Michael mellé, aki egy falatott adott a számba.

·Nem vagyok gyerek – mondtam két falat között.

·Tudom. - Mondta. - Ezt tudom.

Letette a villát és magához húzott. Megcsókolt. Valahogy olyan érzésem volt, hogy haza értem. Átöleltem és belemelegedtünk a csókba. Benyúlt a pólóm alá és a hátam simogatta. Jóleső borzongással töltött el az érintése.

·Michael – húzódtam odébb kelletlenül.

·Igen, kicsim? - nézett rám érdeklődve.

·Mennem kell órára – mondtam szomorúan. Szívesen folytattam volna még a csókunkat.

·Rendben – bólintott. - Gyere – fogott kézen.

Meg akartam kérdezni, hogy a szennyes tányérokkal mi legyen, de gyorsan bedobálta őket a mosogatógépbe. Kocsival vitt be a suliba, ahol az osztály társaim fele tudott már a történtekről. Szinte minden órán el kellett mesélnem. Kezdett már idegesíteni a dolog. Délután Kira vitt haza.

·Van egy hírem – szólaltam meg mosolyogva az egyik piros lámpánál.

·Mégpedig? - kérdezte Kira.

·Megcsókolt és együtt aludtunk. - mondtam ki, de kicsit féltem a reakciójától.

·Együtt... - kezdte, de közbevágtam.

·Nem úgy.

·Értem. - bólintott és elmosolyodott. - Ennek örülök. - Mondta, de nem ez jött le az arcáról. Gondoltam, hogy valami baj van.

·Valami baj van? - kérdeztem.

·Nos... - kezdte – Úgy néz ki, hogy szándékos volt a robbanás. - mondta félve.

Mi? Szándékos? Nem értettem, hogy kinek vagyok útjában.

·Vigyél be a bátyámhoz most. Kérlek – mondtam halkan, de határozottan.

·Nora – kért.

·Nem. - nem engedek. Ott éltem. Tudnom kell az igazat.

Negyed óra múlva már a kocsiból szálltam ki és besiettem. A recepción megkérdeztem, hol a testvérem.

·Aaron?

·Iroda – mutatott a háta mögé a rendőr.

Gyors kopogás után beléptem és kivel találtam szemben magam? Hát a drága bátyám és megmentőm éppen a házról készített képeket nézték az oltás után. Persze, hogy felugrott mindkettő, mikor megláttak.

·Helló fiúk – köszöntem.

·Nora? - kérdezte Michael.

·Kira... Ti meg? - kérdezte Aaron, a jegyesétől, aki idő közben utol ért.

·Mióta tudod? - kérdeztem Michaeltől, aztán a bátyámhoz fordultam. - És nekem mikor akartátok elmondani?!

·Nora – szólt közbe Michael.

·Te csak ne szólj egy szót sem. - torkolltam le.

·Néhány órája – mondta Aaron. - Később akartuk elmondani.

Később. Persze. Soha. Fújtam egyet, mert nem hittem neki.

·Honnan veszitek? - kérdeztem.

·Megtalálták a jeleket. Bizonyíték van rá – mondta Michael.

·Ki lehetett?  - kérdeztem fáradtan. Milyen jó, ha az embernek rendőr a bátyja! - gondoltam magamban.

·Arra még nem jöttünk rá. De jó volna, ha most mennétek – mondta Aaron. - Dolgom van.

·Mikor jössz? - kérdezte Kira.

·6 – hangzott a válasz.

·Oké. Nora – mondta Kira. Ez volt a jel, hogy menjünk.

·Megyek. - fordultam el.

·Húgi, várj! - kért Aaron.

·Minek? - fortyantam fel. - Ti úgy is elintéztek mindent helyettem, nem?! - kérdeztem mérgesen. Igazából haragudtam rájuk, amiért képesek lettek volna eltitkolni előlem a dolgot.

·Nora, a húgom vagy. Nem fogom engedni, hogy bajod essen.

·Tudom – mondtam. - Sziasztok – azzal otthagytam őket. 

Kira hazavitt. Az őrsön történtek elvették a kedvem mindentől. Valaki direkt robbantotta fel az otthonom.

              Az is lehet, hogy engem akartak eltenni láb alól. De ha így van, akkor nem akarom, hogy másnak is baja essen. Aaron lehet bármilyen jó rendőr, attól még a bátyám és nem szeretném elveszíteni. Michael pedig... Valljuk be, szeretem. Nem akarom, hogy neki is baja essen. El kell mennem. Csak néhány napra. Hogy megbizonyosodjak a dolgokról. Miután Kira kitett Michael lakásánál, összepakoltam a cuccaim. Hagytam egy levelet Michaelnek, hogy ne aggódjon értem. Az egyetlen ember, akihez mehettem, az Sandra. Aaron munkatársa. Tudtam, hogy ő befogad és nem szól senkinek.

·Köszönöm. - hálálkodtam.

·Nincs mit. De én a helyedben maradtam volna a fenekemen. - mondta.

·Nem lehet. Ha valakinek én kellek, akkor ők nincsenek biztonságban. - mondtam.

·Nora, ez hülyeség. - próbált hatni rám.

·Nem baj. Így legalább nyugodt lehetek, hogy nekik nem lesz bajuk. - vontam vállat.

·Hát jó. Te tudod. - mondta lemondóan.

Az este további részében segítettem Sandrának a gyerekek körül. Aztán lezuhanyoztam és lefeküdtem. De nem jött álom a szememre. A telefonom, mint vártam, meg is szólalt.
·Hol vagy? - hallottam a tesóm ideges hangját.
·Nem mondhatom meg.

·Nora, az istenért! Mi ez a hülyeség?! - kérdezte ingerülten.

·Ha valaki engem akar, akkor ti így vagytok a legnagyobb biztonságban.

·Nem! Gyere haza, vagy menj Michaelhez. - kérte.

·Nem lehet. Sajnálom – csuklott el a hangom, mire gyengédebben folytatta.

·Húgi... - kérte.

·Mond meg neki, majd hívom. Nem lesz baj. - mondtam.

·Nora, kérlek – próbálta újra, de nem engedek.

·Szeretlek. Szia – tettem le a telefont.

Letettem és zokogni kezdtem. Annyira szerettem volna velük lenni! De amíg kicsit is úgy érzem, hogy bajuk eshet, addig nem megyek haza. Nehezen aludtam el és nem is aludtam túl sokat. Reggel Sandra sajnálkozón csóválta a fejét, mire megráztam a fejem. Nem akartam, hogy felhívja őket. Délben órára mentem. A suliban szerencsére már nem volt téma a ház robbanása. Így egész tűrhető volt a nap, bár minden kis zajra összerezzentem. Kezdték felmondani az idegeim a szolgálatot. Aztán Sandráékhoz mentem. De mikor bementem, Michael jött elém a konyhából.

·Te meg... - kezdtem, de megfogta az arcom és megcsókolt.

·Hazaviszlek – mondta ellent mondást nem tűrő hangon.

·Sajnálom – suttogtam.

·Tudom – hangzott a válasz. Úgy tűnik sikerült megbántanom. Pedig nem akartam.

Sandra jött ki közben.

·Na csajszi? - kérdi. - Bocs, de képtelen voltam nézni a bús képed.

·Köszönöm, hogy maradhattam – mosolyodtam el.

·Nincs mit. - mondta.

Gyorsan összeszedtem a cuccaim és Michael hazavitt. Otthon kipakoltam és lementem a nappaliba.

·Sajnálom – mondtam.

·Mondd, miért mész el, ha tudod, hogy én is rendőr voltam? Nem bízol bennem? - kérdezte komolyan.

·Én... - nem láttam még mérgesnek soha. Ez most kicsit meglepett. - Nem akarom, hogy bajod essen. - mondtam.

·Nem lesz. Zsaru voltam. Most pedig biztonsági cégem van. - mondta.

- De már nem vagy rendőr! - mutattam rá. - Ha tényleg engem akarnak, akkor te sem vagy biztonságban mellettem.

-  Ez most felejtsd el! - lépett közelebb. - Nem engedem, hogy feláldozd magad, értve?!

- Igen – bólintottam. Csöngettek.

-  Megjött a pizza. Maradj itt – mondta és kiment.

Nagyon haragszik rám. Nem akartam ezt. Aztán visszajött a pizzával és kiment a konyhába poharakért. Nem mertem megszólalni. Féltem, hogy zokogásba torkollna. Ettem egy szelet pizzát. Közben nem szólt hozzám. Elegem lett a dologból és felmentem a szobámba. Lezuhanyoztam és lefeküdtem, mikor bejött.

-  Aaron haragszik rám? – kérdeztem halkan.

- Nem volt túl boldog. Ha nem beszéltem volna le róla, ma ő ment volna érted. – válaszolta.

-  Akkor igen. – sóhajtottam.

- Amúgy nem is biztos, hogy téged akarnak. – jegyezte meg miközben leült az ágy szélére.

-  Honnan veszed? – kérdeztem és összeráncoltam a homlokom.

- Úgy gondolom, hogy tudták, hogy a szüleid nincsenek itthon. – mondta.

Erre a kijelentésére hirtelen felültem az ágyban.

- Nem. – ráztam meg a fejem. – Ez nem lehet. – ellenkeztem.

- Nem akarok rosszat neked, de tudod, mivel foglalkoztak a szüleid, mielőtt örökbe fogadtak? – kérdezte.

-  Mi? – kérdeztem értetlenül.

-  Nézd, mielőtt felrobbant volna a ház, kicsit körülnéztem a múltjukban – mondta.

-  Nem – vágtam rá.

-  Nora… - kezdte volna, de félbeszakítottam.

- Én hiszek nekik és bízom bennük! – mondtam mérgesen. Képes meggyanúsítani a szüleim! Ezt nem hiszem el!

- Tudom, - emelte fel a kezeit – de elmondták neked, hogy a tanú védelmi program tagjai?! – kérdezte enyhén gúnyosan.

-   Mi? – nem értettem már semmit.

Ha jobban belegondolok, mindig is éreztem, hogy valamit titkolnak előlem. És észrevettem anya néhai szomorú pillantásait. Már kezdtem felfogni. Hiányolták a régi életük.