Gond

Helló!
Van egy kis gondom. A következő fejezet már megvan, de hiába másolom be ide bejegyzésnek, a sorok összekeverednek. Na, nem mind, de éppen elég zavaró. Szóval, amíg nem jövök rá, hogyan tehteném be normálisan, addig nem szeretném kitenni. Egy kis türelmet kérnék még. Igyekszem.

Köszi 
Narmiraen

6. fejezet Tökéletes pillanatok

Bocsánat, hogy fekete az első pár sor. Nem tudom miért ilyen. Remélem nem zavar. Jó olvasást! És mégegyszer bocsi a késésért. :)


- Itt alszol – kérdezte, miután bementünk.
- Itt – ásítottam egy nagyot.
- Éhes vagy – fordult hozzám.
- Nem, te?
- Nem – vonta meg a vállát.

Hirtelen felkapott és felvitt a fürdõbe. Letett és maga felé fordított.

- Mit csinálsz – kérdeztem, mikor a fejemen át lehúzta a pulóverem a fejemrõl.

- Megfürdetlek. Tiszta füst vagy – hangzott a válasz.

Meglepõdtem. Én még nem voltam együtt senkivel, és ha valamit elrontok?

Bár jólesõ bizsergés futott át rajtam, mikor végigsimított a karomon, mindvégig a szemembe nézve. Levette a pólóm is és itt egy picit megijedtem.

- Aaron – suttogtam erõtlenül.

- Nem kell félned. Nem bántalak – kézbe fogta az arcom és gyengéden megcsókolt.

Éreztem egyre növekvõ vágyát és átadtam magam ennek az érzésnek.

Tudtam, hogy nem fog bántani így kissé felbátorodva levettem a pólóját. Azután sietõsen levetkõztetett és beállított a zuhany alá. Õ is gyorsan megszabadult a ruháitól és mellém állt. Megmosdattuk egymást és még mindig kissé zavarban, odabújtam hozzá. Jó érzés volt érezni a forró testét, ahogy átölelt. Sikerült megnyugodnom. Aztán kiszállt és megtörölt.

- Kira, tudok várni, ha nem érzed úgy, hogy készen állsz – biztosított.

Nem válaszoltam, csak megcsókoltam, míg meg nem törtem vonakodását. Ekkor felemelt és bevitt a szobába. Lefektetett az ágyra és végigcsókolta minden porcikám. Azt hittem elolvadok a forróságtól. Egyre nehezebben lélegeztem és éreztem, hogy õ is így van ezzel. Mikor végre megcsókolt, felsóhajtottam és én kezdtem cirógatni õt. Szapora légzése még nagyobb örömmel és elégedettséggel töltött el. Mikor végre egymásba gabalyodtunk, éreztem ez volt az, amire mindig vártam.

Miután Aaron elaludt én a plafonon néztem a ház elõtt álló fa ágainak és leveleinek árnyékát. Gyönyörû dolgot éltünk át együtt. És nem tettem volna meg egy ennyire fontos lépést, ha nem szeretném. De a tény, hogy engem véd enyhén beárnyékolta boldogságom.

Reggel korán keltem és néztem, ahogy alszik. Megcsókoltam és lementem a konyhába, mert nem akartam felébreszteni. Kávéztam és a kertet néztem.

Istenem, ha el kell mennem! Annyira szeretem. Halk sóhajtást hallottam, mire megfordultam. Aaron az ajtóban állt és engem nézett. Láttam a csillogást a szemében. Odamentem, megsimogattam az arcát és hozzábújtam.

- Eltûntél – rótt meg.

- Nem akartalak felébreszteni.

- Pedig megtehetted volna - ölelt át.

- Fáradt voltál – ráztam meg a fejem.

- Visszajössz?

- Vissza.

Hirtelen felkapott és felvitt. Én közben a nyakát csókolgattam.

- Nem okoztam fájdalmat?

- Nem. Ne félj, jól vagyok.

- Akkor rendben.

Egyensúlyunkat elveszítve zuhantunk az ágyra egyszerre és levegõ után kapkodtam, mikor a teste az enyémre nehezedett. A mellem kezdte harapdálni, aztán végigszántott az ajkával az egész testemen. Elõször csak levegõt vettem nehezen aztán minden érzékszervem felmondta a szolgálatot. Egymás nevét suttogva értünk a csúcsra. Aztán csak feküdtünk egymás karjaiban és simogattuk egymást. Nem beszéltünk, mert tudtuk, hogy a szavaknak nincs most ott helye.

De ezt a varázslatos percet sajnos megtörte a telefonjának csörgése.

- Sajnálom – suttogta a fülembe.

- Semmi gond – simítottam végig a hátán, mikor megfordult, hogy felvegye.

5 perc múlva nyilvánvalóvá vált, hogy be kell mennie az örsre.

- Sajnálom kicsim – fordult vissza hozzám.

- Ne – simogattam meg az arcát – menned kell.

- Gyere be velem.

- Nekem ma tanulnom kell.

- Akkor tanulj ott. Kérlek! Szeretnék a közeledben lenni – kérlelt tovább, de nem kellett sokat kérlelnie, mert egybõl belementem.

- Rendben.

Megcsókolt és átölelt.

Fél óra múlva már ott voltunk az irodájában.

- Ez tegnap jött – adott a kezembe egy levelet Sandra.

Persze, hogy nekem szólt. Azt írta benne, hogy meg fog ölni. Na ez nem újdonság a számomra. Aaron persze örülten dühös lett.

- Nyugi – bújtam oda hozzá – én nem idegeskedek miatta, kélrek te se tedd!

Ott hagytam õket és kimentem tanulni. Tudtam, ha látja, hogy félek, õ csak dühösebb lesz, akkor pedig nem koncentrál eléggé a munkájára. És ezt nem akarom.

Délben rendeltünk pizzát ebédre. Aztán míg õk a papírokkal foglalkoztak én lementem az edzõterembe. Kapcsoltam zenét és a zsákot kezdtem verni. Milyen jó, hogy tanultam önvédelmet! Nem figyeltem az idõt, csak vertem a zsákot. El kellett ûznöm a félelmem.

- Tudod milyen jó érzés edzeni látni egy nõt – hallottam meg a kérdést a hátam mögül, mire sietve, mint akit rajta kaptak valami rosszaságon, megfordultam.

Aaron a szekrénynél állt és engem nézett.

- Tényleg? Nem félsz Fletcher – kérdeztem játékosan és lassan felé indultam.

- Direkt csinálod?

- Igen – magához rántott és megcsókolt.

Felkapott és a szekrényre ültetett. Mélyen a szemembe nézett és megcsókolt. Éreztem, hogy szüksége van rám. Közelebb húztam magamhoz, de egyszer csak Sandra szólalt meg Aaron háta mögött.

- Ilyeneket csak otthon, zárt ajtók mögött Fletcher!

Nem tudom mi történt volna, ha nem jön le. De az biztos, hogy mindketten küzdöttünk a vágyunkkal. Imádok a karjai közt lenni. És õ ez tudja és ki is használja.

- Vettem – nevetett fel és egy percre sem eresztette el a tekintetem.

Ekkor már úgy éreztem, tudnia kell. Most kell megmondanom neki, hogy szeretem, de persze a munka megint közbe szólt.

- Mennünk kell – mondta Sandra.

- Egy perc. Menj elõre – mondta neki, még mindig háttal.

- A kocsinál találkozunk – és felment.

A homlokát az enyémnek támasztotta és felsóhajtott.

- Sajnálom.

- Mondtam, hogy ne tedd. Ez a munkád – csókoltam meg.

- Igen. Ha visszajöttem, hazamegyünk.

- Rendben. Itt foglak várni.

- Kira... - suttogta.

- Menj, Sandra már vár.

Megcsókoltam és felment. Én is felmentem és befejeztem a tanulást. 4 óra múlva jöttek meg. De valami nem volt rendben.

Bocsi

Bocsánatot kérek, hogy kissé lemaradtam a fejezetekkel. Hamarosan jön a folytatás. Igyekszem.

5. fejezet Csodálatos nap

 Mikor megérkeztünk rákérdeztem.
- Haragszol?
- Nem – vonta meg a vállát.
- Aaron...
- Nem haragszom – mondta kicsit ingerülten.
- Rendben – szálltam ki szomorúan.
Tudtam, hogy valami baja van. Mikor nem szállt ki megkérdeztem.
- Jösz?
- Nem. Még dolgom van. Holnap reggel jövök.
- Nem alszol itt? - kérdeztem ijedten.
- Nem. Aludj jól.
- Aaron... - kerestem a megfelelő szavakat, de nem jöttek a számra.
Nem akartam, hogy elmenjen.
- Mennem kell. Szia.
És elhajtott. Én csak álltam ott a kapu előtt és nem értettem mit történt. Bementem és lefeküdtem aludni, de nem jött álom a szememre. Aaronra gondoltam. Hol lehet? - ezzel a gondolattal aludtam el. Reggel kávéztam, mikor megjött.
- Szia.
- Szia.
- Jól aludtál – kérdezte lesütött szemekkel.
- Igen – még, hogy elmondjam neki, hogy fél éjjel fent voltam miatta! Soha!
- Te – kérdeztem a kávémba merülve.
- Nem.
- Dolgoztál?
- Nem. Elmentem leinni magam.
- Micsoda -néztem rá. Ez megütött. - Miért?
- Ki kellett adnom a dühöm – válaszolta halkan.
- Mert?
- Mert összecsaptak a fejem felett a hullámok.
- Aha - szóval a tegnap miatt.
- Kira, gondolkodnom kellett.
- És jutottál valamire – édreklődtem hangosan.
- Igen.
- Értem – hajtottam le a fejem. Más fog rám vigyázni.
Ekkor hirtelen magához húzott és szenvedélyesen megcsókolt. Percekig ízlelgettük egymást, mikor elhúzódtam, hogy levegőt vegyek.
- Aaron kérlek – suttogtam.
- Mond kicsim.
- Kérlek – odabújtam hozzá menedéket keresve karjai közt.
- Ma megyünk Sandráékhoz – terelte el a gondoltaim.
- Tudom. Mit vigyünk?
- Majd megnézzük – simogatta a hajam.
- Mit csinálsz délelőtt – kérdeztem ránézve.
- Haza kell mennem. Van pár elintézni való dolgom.
- Veled mehetek? - nem akartam egyedül maradni.
- Persze. Öltözz fel.
- Átöltöztem és elmentünk.

Ő telefonálgatott én pedig körül néztem. Szép hely. De kicsit nagy egy embernek.
- Na? - jött le hozzám az irodából.
- Nagy ház, szép kert. Itt nőttél fel?
- Nem – rázta meg a fejét – bár lehet, hogy akkor jobban tudnám értékelni.
- Nem beszélsz magadról túl sokat.
- Mert nincs mit.
- Tényleg – kérdeztem.
- Örökbe fogadtak - húzott magával a nappaliba és leültünk. - 14 éves voltam. Addigra eléggé lecsúsztam, de bíztak bennem, így sikerült megszerettetniük magukat velem. Miután idekerültem nem keveredtem semmi zürbe.
- A nevelőapád rendőr volt?
- Nem, ügyvéd. Nem akarta, hogy rendőr legyek. Ezért az utosó éveiben sokat veszekedtünk.
- Értem. Nem hibáztathatod magad a történtekért – simogattam meg az arcát.
- Miután felvettek az akadémiára, meghalt. Pont pár napra rá. Anya pedig egy évre rá..
- Értem. Sajnálom.
- Én is. De ennek már vége.
- Nincs testvéred – érdeklődtem tovább.
- Egy húgom van. Már tizenhárom éve nem láttam. Ő hat évvel fiatalabb nálam.
- Megkerested?
- Tudom hol lakik – bólogatott. - Miután eljöttem, a családsegítősök nálunk jártak. Ő is nevelőszülőkhöz került.
- Mi a munkája?
- Nem tudom. Ennyire mélyre nem ástam.
- Nem is akarod felkeresni – kérdeztem és megfogtam a kezeit.
- Biztos utál. Elhagytam. - nézett rám és tekintete tele volt fájdalommal.
- Vagy aggódik érted. Ki tudja? Amíg nem mész el hozzá, nem tudhatod!
- Kira.
- Szeretnél találkozni vele?
- Elkísérsz?
- El. Mikor?
- Most – kérdezte reménykedve.
- Rendben - álltam fel és indultunk ki.
 A kocsiban megcsókolt.
- Köszönöm, hogy vagy nekem.
- Bármikor, bárhol. - nevettem.

Elmentünk. Sajnáltam szegény fiút és a húgát is. Mekkora szükségük lehetett egymásra!
Odaértünk, nem lakott messze Aarontól. Megfogtam a kezét és becsöngettünk.
Egy idősebb nő nyitott ajtót.
- Üdv.
- Jó napot. Nora itthon van? - kérdeztem, miután Aarontól megtudtam a nevét.
- Szólok neki – fordult el. - Kicsim!
- Jövök -hallotuk a hangot bentről és megszorítottam Aaron kezét.
Láttuk, hogy lejön egy fiatal lány a lépcsőn.
- Igen?
- Keresnek.
Meglátott miket és elállt a szava. Egyből felismerte Aaront. Könnybe lábadt a szeme és a karjaiba borult.
- Aaron – szipogta.
- Húgi.
- Mi történt – kérdezte az asszony az ajtóban figyelve a képet.
- Asszonyom, Kira vagyok. Nora és Aaron testvérek. Vér szerinti.
- Oh.
- Istenem – hallottam Nora suttogását.
- Jöjjenek beljebb.
Bementünk a nappaliba. Közben beszélgettek egymással.
- És te ki vagy – fordult egyszer csak felém Nora.
- A... -hirtelen nem is tudtam mit mondani. Erről igazából még nem beszéltünk Aaronnal.
- A barátnőm. - húzott ki a kínos helyzetből Aaron.
- Komoly? Jó ízlésed van.
- Igen – mosolygott. - Neked? Van valakid?
- Nincs.
- Figyelj, délután a társamhoz vagyunk hivatalosak. Grill party lesz. Van kedved velünk jönni? - fordult hozzá Aaron.
- Ha nem zavarok!
- Nem fogsz.
Nora felment a cuccaiért és elmentünk.
Sandra igen csak meglepődött a dolgon, de örült. Aztán este hazavittük.
- Köszönöm. Jól éreztem magam. - ölelte meg a bátyját.
- Mi is. Majd hívlak – ígérte Aaron.
- Rendben. Sziasztok.
Bement és Aaron visszajött a kocsiba. Megölelt.
- Köszönöm – és megcsókolt.
Egyre szenvedélyesebben. Érezni akartam a szívverését. Benyúltam a pólója alá és a szívére tettem a kezem.
- Kira – nézett rám – menjünk.
És elvitt magához.