2011. dec. 21.

1. fejezet Bánat

Hát, itt kezdődik Nora és Michael története. Remélem mindenkinek tetszeni fog.  :)
És tényleg örülnék komenteknek. És mindenkinek Kellemes Karácsonyi Ünnepeket!
Narmiraen





Aaron megtalált engem és a szerelmét is. Az utóbbi az én esetemben még várat magára, de remélem nem sokáig. Mikor megláttam az ajtóban állni legelőször Kirával annyira meglepődtem, hogy a nyakába vetettem magam. Minden este mióta szétválasztottak minket kértem Istent, hogy vigyázzon rá. És most újra találkoztunk. Ennél boldogabb akkor sosem voltam. Ez történt kb. fél éve. Azóta változtak a dolgok kicsit. Mikor kórházba került, mert megvédte Kirát, nagyon megijedtem. Azt hittem újra elvesztem, pedig csak most kaptam vissza. Aztán Aaron elvette Kirát és mindketten nagyon boldogok. Vicces, most is itt ülök órán és rajtuk gondolkodom. Az én életem legfontosabb embere Aaron után Michael. Imádom, ha egy-egy hajtincse a homlokába lóg. Nincs olyan hosszú haja, de neki jól áll. Szép szemeivel olyan, mintha mindent látna. Szeretem, mikor áthatóan néz vele és ezt mostanság egyre gyakrabban teszi. És a mosolya lehengerlő. Minden nőt az ujja köré tud csavarni egyetlen mosollyal. Ezért szeretem és a jó tulajdonságai miatt. Nagyon rendes az emberekkel, de az üzleti életben kemény. Ezért megy olyan jól a cége. Néha én is megkérdezem magamtól, hogy miért barátkozik velem. Hiszen annyi más nő van a világon. Olyanok, akik az ő köreiben forognak. Én örülök, hogy bekerültem államilag támogatott képzésre a főiskolán. De én tudom mért szerettem bele. Mert ő álmaim férfija. Vele le tudnám élni az életem és családot tudnék alapítani. De hogy ő hogyan érez irántam? Nos ez egy jó kérdés. Ekkor felpillantottam, mert a tanár a mellettem ülő lányt kérdezte valamiről. De jó…. Már megint nem az órára figyelek. Ez nem lesz jó…. Nagyon nem. Aztán szinte ugrottam egy nagyot, mert rezegni kezdett a telefonom. A kijelző az újdonsült sógornőm nevét írta ki: Kira az. Lenyomtam, hogy ne nézzen még bunkóbbnak a tanár és megpróbáltam az órára koncentrálni.
Szünetben felhívtam Kirát.
- Na hali.
- Szia, mikor végzel - kérdezte vidáman.
- 2 óra múlva. Mert?
- Fussunk össze a kávézóban - ajánlotta. Van egy kávézó a két suli közt félúton. Ha időnk engedi beülünk beszélgetni.
- Rendben. Ott leszek - válaszoltam vígan.
- Szia - tette le.
Kiderült az elmúlt hónapban, hogy nem is voltunk olyan messze egymástól. Csak ezt egyikünk sem sejtette. Ahogy eltettem a telefonom újabb rezgésbe kezdett. Ezúttal Michael hívott. Ő is akkor szokott hívni, ha van ideje.
- Igen - szóltam bele.
- Szia. Nincs órád - kérdezte hirtelen.
- Szünetem van. Neked most nincs megbeszélésed? - általában este beszélünk telefonon, mert egész nap megbeszélései vannak.
- Nincs. - hangzott a válasz. Kissé fáradtan tűnik a hangja.
- Mért hívtál?
- Hallani akartam a hangod. - mondta nagy sóhajjal.
- Hallottad - válaszoltam kicsit gorombán, de megérdemelte.
- Nézd, sajnálom, ha megbántottalak azzal, hogy köszönés nélkül jöttem el. - mert 2 napja üzleti ügyben elutazott, csak tőlem elfelejtett elköszönni.
- Felejtsd el. Mennem kell. Később hívlak - tettem le.
Nem akartam így lerázni, de mérges vagyok rá. A következő órán alig vártam, hogy kicsöngessenek. Amint kiengedtek elindultam a kávézóba.
Mióta Aaront kiengedték és megtartottuk az esküvőt, azóta elválaszthatatlanok lettek. Nagyon kevés időt töltenek külön.
- Szia - huppantam le a már rám váró lány mellé.
- Na? - nézett rám kíváncsian.
- Mi na?
- Michael?
- Felhívott - válaszoltam. - Bocsánatot kért, amiért köszönés nélkül ment el. Mondtam neki, hogy majd később visszahívom.
- Nora... - nézett rám dorgálóan.
- Mindegy. - vontam meg a vállam.
Pedig nem volt az. Semennyire sem volt mindegy. El kellett utaznia, de azt vártam, hogy tőlem elköszön. Csakhogy nem tette meg. Pedig lett volna mit mondanom neki. Most már azonban lényegtelen.
- Nem az. Te is tudod. - fogta meg a kezem bátorításként. - De figyelj, nem jössz át hozzánk este vacsorára?
- Te főzöl? - kérdeztem. Köztudott, hogy nem igazán tud főzni.
- Dehogy! - nevetett fel. - Aaron.
- Ott leszek - válaszoltam én is nevetve.
- Rendben, akkor várunk. - mosolygott rám, majd fizetett. - Nekem most mennem kell vásárolni a vacsorához. Akkor este.
- Oké. Szia. - elment, én is fizettem és elindultam haza.
Hazafele egész úton Michaelen járt az eszem. Pár hónapja ismertem meg, mikor a nevelőszüleim riasztót szereltettek fel a házunkra. Azóta találkozgatunk és igen jó úton haladok afelé, hogy beleszeressek. De nagy sajnálatomra szerintem ő nem vonzódik hozzám. Hazaérve furcsa volt a csend. Ha anya itthon van mindig szól a zene. Most viszont egy föld körüli útra mentek apával, így enyém a ház. Leültem a fotelba és felhívtam Michaelt, ahogy ígértem.
- Szia. - szólt bele a telefonba.
- Szia. Mondtam, hogy visszahívlak.
- Ennek örülök. - hallottam a hangján,  hogy mosolyog.
Megbeszéltük, hogy mért nem köszönt el és elfogadtam, hogy sietett. Beszéltünk még néhány dologról, aztán megszólaltam.
- Figyelj, most mennem kell. Aaronékhoz megyek vacsorára és késésben vagyok.
- Rendben - hangzott a válasz. - Azért este még hívlak.
- Okés. Szia. - tettem le.
Elmentem Aaronékhoz, ahol már várt rám a finom vacsora. Náluk mindig jó kedvem lesz. Jó volt őket nézni, ahogy kiegészítik egymás mondatait vagy egy-egy mozdulatból tudják mit szeretne a másik. Azon gondolkodtam, hogy Michael és én is ilyenek lennénk? A finom vacsora után magukra hagytam a szerelmeseket és hazamentem. Lezuhanyoztam és amint kiléptem a fürdőből csörögni kezdett a telefonom.
- Igen? - szóltam bele és lefeküdtem az ágyba.
- Szia - hallottam meg az ismerős hangot és elmosolyodtam.
- Végeztél mára?
- Igen. Figyelj csak délután nem volt időnk, de mondani szeretnék valamit, inkább kérni.
- Hallgatlak.
- Nos, arra szeretnélek kérni, hogy míg itt vagyok ne hívjuk egymást. Ez már csak 5 nap. De kérlek ne hívj. Én se foglak téged hívni.
Hirtelen nem fogtam fel mit mond. Hogy ne hívjam? De hisz megbeszéltük mielőtt elment, hogy minden nap beszélünk. Nem értem mért kéri most ezt.
- Miért - kérdeztem szomorúan. Biztos találkozott egy nővel, aki jobban érdekli.
- Csak... Kérlek Nora ne hívj. - szóval nem válaszol. Rendben. Nem fogom hívni.
- Oh, rendben. - próbáltam nem hallatni a csalódottságot a hangomban.
- Akkor szia.
- Szia - tettem le a telefont.
Ez eléggé bánt. Talán igaza van. Nem kéne még csak barátkoznunk sem. Sokkal másabb körökben forog, mint én. Nem is vagyunk egymáshoz valók. Én mégis érzek iránta valamit. Akaratlanul is könnyek gyűltek a szemembe és megállíthatatlanul zokogni kezdtem. Nem tudom mikor, de álomba sírtam magam. Éjjel pedig vele álmodtam. Ha másként nem is, itt legalább együtt vagyunk.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése