- Itt alszol – kérdezte, miután bementünk.
- Itt – ásítottam egy nagyot.
- Éhes vagy – fordult hozzám.
- Nem, te?
- Nem – vonta meg a vállát.
Hirtelen felkapott és felvitt a fürdõbe. Letett és maga felé fordított.
Fél óra múlva már ott voltunk az irodájában.
- Mit csinálsz – kérdeztem, mikor a fejemen át lehúzta a pulóverem a fejemrõl.
- Megfürdetlek. Tiszta füst vagy – hangzott a válasz.
Meglepõdtem. Én még nem voltam együtt senkivel, és ha valamit elrontok?
Bár jólesõ bizsergés futott át rajtam, mikor végigsimított a karomon, mindvégig a szemembe nézve. Levette a pólóm is és itt egy picit megijedtem.
- Aaron – suttogtam erõtlenül.
- Nem kell félned. Nem bántalak – kézbe fogta az arcom és gyengéden megcsókolt.
Éreztem egyre növekvõ vágyát és átadtam magam ennek az érzésnek.
Tudtam, hogy nem fog bántani így kissé felbátorodva levettem a pólóját. Azután sietõsen levetkõztetett és beállított a zuhany alá. Õ is gyorsan megszabadult a ruháitól és mellém állt. Megmosdattuk egymást és még mindig kissé zavarban, odabújtam hozzá. Jó érzés volt érezni a forró testét, ahogy átölelt. Sikerült megnyugodnom. Aztán kiszállt és megtörölt.
- Kira, tudok várni, ha nem érzed úgy, hogy készen állsz – biztosított.
Nem válaszoltam, csak megcsókoltam, míg meg nem törtem vonakodását. Ekkor felemelt és bevitt a szobába. Lefektetett az ágyra és végigcsókolta minden porcikám. Azt hittem elolvadok a forróságtól. Egyre nehezebben lélegeztem és éreztem, hogy õ is így van ezzel. Mikor végre megcsókolt, felsóhajtottam és én kezdtem cirógatni õt. Szapora légzése még nagyobb örömmel és elégedettséggel töltött el. Mikor végre egymásba gabalyodtunk, éreztem ez volt az, amire mindig vártam.
Miután Aaron elaludt én a plafonon néztem a ház elõtt álló fa ágainak és leveleinek árnyékát. Gyönyörû dolgot éltünk át együtt. És nem tettem volna meg egy ennyire fontos lépést, ha nem szeretném. De a tény, hogy engem véd enyhén beárnyékolta boldogságom.
Reggel korán keltem és néztem, ahogy alszik. Megcsókoltam és lementem a konyhába, mert nem akartam felébreszteni. Kávéztam és a kertet néztem.
Istenem, ha el kell mennem! Annyira szeretem. Halk sóhajtást hallottam, mire megfordultam. Aaron az ajtóban állt és engem nézett. Láttam a csillogást a szemében. Odamentem, megsimogattam az arcát és hozzábújtam.
- Eltûntél – rótt meg.
- Nem akartalak felébreszteni.
- Pedig megtehetted volna - ölelt át.
- Fáradt voltál – ráztam meg a fejem.
- Visszajössz?
- Vissza.
Hirtelen felkapott és felvitt. Én közben a nyakát csókolgattam.
- Nem okoztam fájdalmat?
- Nem. Ne félj, jól vagyok.
- Akkor rendben.
Egyensúlyunkat elveszítve zuhantunk az ágyra egyszerre és levegõ után kapkodtam, mikor a teste az enyémre nehezedett. A mellem kezdte harapdálni, aztán végigszántott az ajkával az egész testemen. Elõször csak levegõt vettem nehezen aztán minden érzékszervem felmondta a szolgálatot. Egymás nevét suttogva értünk a csúcsra. Aztán csak feküdtünk egymás karjaiban és simogattuk egymást. Nem beszéltünk, mert tudtuk, hogy a szavaknak nincs most ott helye.
De ezt a varázslatos percet sajnos megtörte a telefonjának csörgése.
- Sajnálom – suttogta a fülembe.
- Semmi gond – simítottam végig a hátán, mikor megfordult, hogy felvegye.
5 perc múlva nyilvánvalóvá vált, hogy be kell mennie az örsre.
- Sajnálom kicsim – fordult vissza hozzám.
- Ne – simogattam meg az arcát – menned kell.
- Gyere be velem.
- Nekem ma tanulnom kell.
- Akkor tanulj ott. Kérlek! Szeretnék a közeledben lenni – kérlelt tovább, de nem kellett sokat kérlelnie, mert egybõl belementem.
- Rendben.
Megcsókolt és átölelt.
Fél óra múlva már ott voltunk az irodájában.
- Ez tegnap jött – adott a kezembe egy levelet Sandra.
Persze, hogy nekem szólt. Azt írta benne, hogy meg fog ölni. Na ez nem újdonság a számomra. Aaron persze örülten dühös lett.
- Nyugi – bújtam oda hozzá – én nem idegeskedek miatta, kélrek te se tedd!
Ott hagytam õket és kimentem tanulni. Tudtam, ha látja, hogy félek, õ csak dühösebb lesz, akkor pedig nem koncentrál eléggé a munkájára. És ezt nem akarom.
Délben rendeltünk pizzát ebédre. Aztán míg õk a papírokkal foglalkoztak én lementem az edzõterembe. Kapcsoltam zenét és a zsákot kezdtem verni. Milyen jó, hogy tanultam önvédelmet! Nem figyeltem az idõt, csak vertem a zsákot. El kellett ûznöm a félelmem.
- Tudod milyen jó érzés edzeni látni egy nõt – hallottam meg a kérdést a hátam mögül, mire sietve, mint akit rajta kaptak valami rosszaságon, megfordultam.
Aaron a szekrénynél állt és engem nézett.
- Tényleg? Nem félsz Fletcher – kérdeztem játékosan és lassan felé indultam.
- Direkt csinálod?
- Igen – magához rántott és megcsókolt.
Felkapott és a szekrényre ültetett. Mélyen a szemembe nézett és megcsókolt. Éreztem, hogy szüksége van rám. Közelebb húztam magamhoz, de egyszer csak Sandra szólalt meg Aaron háta mögött.
- Ilyeneket csak otthon, zárt ajtók mögött Fletcher!
Nem tudom mi történt volna, ha nem jön le. De az biztos, hogy mindketten küzdöttünk a vágyunkkal. Imádok a karjai közt lenni. És õ ez tudja és ki is használja.
- Vettem – nevetett fel és egy percre sem eresztette el a tekintetem.
Ekkor már úgy éreztem, tudnia kell. Most kell megmondanom neki, hogy szeretem, de persze a munka megint közbe szólt.
- Mennünk kell – mondta Sandra.
- Egy perc. Menj elõre – mondta neki, még mindig háttal.
- A kocsinál találkozunk – és felment.
A homlokát az enyémnek támasztotta és felsóhajtott.
- Sajnálom.
- Mondtam, hogy ne tedd. Ez a munkád – csókoltam meg.
- Igen. Ha visszajöttem, hazamegyünk.
- Rendben. Itt foglak várni.
- Kira... - suttogta.
- Menj, Sandra már vár.
Megcsókoltam és felment. Én is felmentem és befejeztem a tanulást. 4 óra múlva jöttek meg. De valami nem volt rendben.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése