5. fejezet Csodálatos nap

 Mikor megérkeztünk rákérdeztem.
- Haragszol?
- Nem – vonta meg a vállát.
- Aaron...
- Nem haragszom – mondta kicsit ingerülten.
- Rendben – szálltam ki szomorúan.
Tudtam, hogy valami baja van. Mikor nem szállt ki megkérdeztem.
- Jösz?
- Nem. Még dolgom van. Holnap reggel jövök.
- Nem alszol itt? - kérdeztem ijedten.
- Nem. Aludj jól.
- Aaron... - kerestem a megfelelő szavakat, de nem jöttek a számra.
Nem akartam, hogy elmenjen.
- Mennem kell. Szia.
És elhajtott. Én csak álltam ott a kapu előtt és nem értettem mit történt. Bementem és lefeküdtem aludni, de nem jött álom a szememre. Aaronra gondoltam. Hol lehet? - ezzel a gondolattal aludtam el. Reggel kávéztam, mikor megjött.
- Szia.
- Szia.
- Jól aludtál – kérdezte lesütött szemekkel.
- Igen – még, hogy elmondjam neki, hogy fél éjjel fent voltam miatta! Soha!
- Te – kérdeztem a kávémba merülve.
- Nem.
- Dolgoztál?
- Nem. Elmentem leinni magam.
- Micsoda -néztem rá. Ez megütött. - Miért?
- Ki kellett adnom a dühöm – válaszolta halkan.
- Mert?
- Mert összecsaptak a fejem felett a hullámok.
- Aha - szóval a tegnap miatt.
- Kira, gondolkodnom kellett.
- És jutottál valamire – édreklődtem hangosan.
- Igen.
- Értem – hajtottam le a fejem. Más fog rám vigyázni.
Ekkor hirtelen magához húzott és szenvedélyesen megcsókolt. Percekig ízlelgettük egymást, mikor elhúzódtam, hogy levegőt vegyek.
- Aaron kérlek – suttogtam.
- Mond kicsim.
- Kérlek – odabújtam hozzá menedéket keresve karjai közt.
- Ma megyünk Sandráékhoz – terelte el a gondoltaim.
- Tudom. Mit vigyünk?
- Majd megnézzük – simogatta a hajam.
- Mit csinálsz délelőtt – kérdeztem ránézve.
- Haza kell mennem. Van pár elintézni való dolgom.
- Veled mehetek? - nem akartam egyedül maradni.
- Persze. Öltözz fel.
- Átöltöztem és elmentünk.

Ő telefonálgatott én pedig körül néztem. Szép hely. De kicsit nagy egy embernek.
- Na? - jött le hozzám az irodából.
- Nagy ház, szép kert. Itt nőttél fel?
- Nem – rázta meg a fejét – bár lehet, hogy akkor jobban tudnám értékelni.
- Nem beszélsz magadról túl sokat.
- Mert nincs mit.
- Tényleg – kérdeztem.
- Örökbe fogadtak - húzott magával a nappaliba és leültünk. - 14 éves voltam. Addigra eléggé lecsúsztam, de bíztak bennem, így sikerült megszerettetniük magukat velem. Miután idekerültem nem keveredtem semmi zürbe.
- A nevelőapád rendőr volt?
- Nem, ügyvéd. Nem akarta, hogy rendőr legyek. Ezért az utosó éveiben sokat veszekedtünk.
- Értem. Nem hibáztathatod magad a történtekért – simogattam meg az arcát.
- Miután felvettek az akadémiára, meghalt. Pont pár napra rá. Anya pedig egy évre rá..
- Értem. Sajnálom.
- Én is. De ennek már vége.
- Nincs testvéred – érdeklődtem tovább.
- Egy húgom van. Már tizenhárom éve nem láttam. Ő hat évvel fiatalabb nálam.
- Megkerested?
- Tudom hol lakik – bólogatott. - Miután eljöttem, a családsegítősök nálunk jártak. Ő is nevelőszülőkhöz került.
- Mi a munkája?
- Nem tudom. Ennyire mélyre nem ástam.
- Nem is akarod felkeresni – kérdeztem és megfogtam a kezeit.
- Biztos utál. Elhagytam. - nézett rám és tekintete tele volt fájdalommal.
- Vagy aggódik érted. Ki tudja? Amíg nem mész el hozzá, nem tudhatod!
- Kira.
- Szeretnél találkozni vele?
- Elkísérsz?
- El. Mikor?
- Most – kérdezte reménykedve.
- Rendben - álltam fel és indultunk ki.
 A kocsiban megcsókolt.
- Köszönöm, hogy vagy nekem.
- Bármikor, bárhol. - nevettem.

Elmentünk. Sajnáltam szegény fiút és a húgát is. Mekkora szükségük lehetett egymásra!
Odaértünk, nem lakott messze Aarontól. Megfogtam a kezét és becsöngettünk.
Egy idősebb nő nyitott ajtót.
- Üdv.
- Jó napot. Nora itthon van? - kérdeztem, miután Aarontól megtudtam a nevét.
- Szólok neki – fordult el. - Kicsim!
- Jövök -hallotuk a hangot bentről és megszorítottam Aaron kezét.
Láttuk, hogy lejön egy fiatal lány a lépcsőn.
- Igen?
- Keresnek.
Meglátott miket és elállt a szava. Egyből felismerte Aaront. Könnybe lábadt a szeme és a karjaiba borult.
- Aaron – szipogta.
- Húgi.
- Mi történt – kérdezte az asszony az ajtóban figyelve a képet.
- Asszonyom, Kira vagyok. Nora és Aaron testvérek. Vér szerinti.
- Oh.
- Istenem – hallottam Nora suttogását.
- Jöjjenek beljebb.
Bementünk a nappaliba. Közben beszélgettek egymással.
- És te ki vagy – fordult egyszer csak felém Nora.
- A... -hirtelen nem is tudtam mit mondani. Erről igazából még nem beszéltünk Aaronnal.
- A barátnőm. - húzott ki a kínos helyzetből Aaron.
- Komoly? Jó ízlésed van.
- Igen – mosolygott. - Neked? Van valakid?
- Nincs.
- Figyelj, délután a társamhoz vagyunk hivatalosak. Grill party lesz. Van kedved velünk jönni? - fordult hozzá Aaron.
- Ha nem zavarok!
- Nem fogsz.
Nora felment a cuccaiért és elmentünk.
Sandra igen csak meglepődött a dolgon, de örült. Aztán este hazavittük.
- Köszönöm. Jól éreztem magam. - ölelte meg a bátyját.
- Mi is. Majd hívlak – ígérte Aaron.
- Rendben. Sziasztok.
Bement és Aaron visszajött a kocsiba. Megölelt.
- Köszönöm – és megcsókolt.
Egyre szenvedélyesebben. Érezni akartam a szívverését. Benyúltam a pólója alá és a szívére tettem a kezem.
- Kira – nézett rám – menjünk.
És elvitt magához.