Idő közben befutott Sandra is és mosolyogva fogadta Aaron felébredését.
- Hey Fletcher, túl élted?
- Valld be, hogy aggódtál értem - vigyorgott kisfiúsan.
- Oké, tényleg aggódtam. Jó látni - lépett mellém Sandra komolyabbra fordítva a beszélgetést.
- Téged is. Mikor lesz a per? - ült feljebb az ágyban.
- Nem lesz per - nézett rám. - Miután rád lőtt, leszedtem. Halott.
- Akkor jó - fogta meg a kezem.
- Mikor engednek ki - kérdezte Aarontól.
- Ha minden igaz holnapután.
- Rendben. Helló O'conor - fordult Michaelhez mosolyogva.
- Sandra - biccentett felé.
- Ti ismeritek egymást - kérdezte Nora meglepődve.
- Igen - válaszolt Sandra nyugodtan.
- Régen rendőr voltam úgy négy évig. De elegem lett a lövöldözésből és kiléptem. Most is az emberek védelmén dolgozom, csak másként.
- Aha. Ezt nem is mesélted - motyogta halkan Nora.
- Nem a négy legvidámabb évem - válaszolta Michael Norára nézve.
- Rendben.
- Nora, ne haragudj rá. Nem könnyű elfelejteni a dolgot - mondta Sandra és odalépett mellé.
- Tudom - bólintott Nora, de látszott, hogy kicsit bántja a dolog, hogy nem tudott róla. Michael átölelte a vállát és javasolta, hogy menjenek el ebédelni valahova. Sandra csatlakozott hozzájuk és magunkra hagytak minket.
- Kira - nyúlt felém Aaron.
- Igen - fogtam meg a kezét.
- Fáradt vagy. Aludnod kéne.
- Majd - válaszoltam, de majd leragadt a szemem. - Aaron... - tudtam, hogy nem kéne felhozni, de előbb-utóbb beszélnünk kell a történtekről.
- Sss. Már vége - húzott magához közelebb.
- Rendben - hagytam annyiban a dolgot.
- Kira, szeretlek - nézett mélyen a szemembe és látszott, hogy őszintén gondolja.
- Én is - hajoltam oda hozzá és megcsókoltam.
- Most pedig pihenj - adta az utasítást mosolyogva.
- Csak ha te is - vettem elő a szigorú tekintetem.
- Oké - motyogta, majd ásított egyet, én pedig leültem a fotelbe.
- A-a, ide - mutatott maga mellé.
Odafeküdtem mellé és együtt pihentünk. Most jött ki rajtam igazából az elmúlt hetek fáradtsága, hogy a szerelmem karjai közt fekszem. Hamar sikerült el is aludnom és csak délután ébredtem fel. Aaron engem nézett és volt valami a tekintetében.
- Szia - mosolyogtam rá kedvesemre és megsimogattam az arcát.
- Szia. Kicsim, figyelj rám. Szeretném, hogy holnap már bemenj órákra.
- De miért - kérdeztem kissé értetlenül. Mi történt amíg aludtam?
- Mert nem szeretném, hogy állandóan rám vigyázz. Már jól vagyok - nem értettem mért mondja ezt. Mért küld el.
- Nem akarod... - mondtam akadozva. - Rendben. Akkor most hazamegyek - indultam az ajtó felé. Örültem, hogy elértem, de a könnyeim már potyogtak.
- Kira, ne... - könyörgött halkan, de már nem figyeltem rá.
- Helló - köszöntem el és a kocsimhoz rohantam.
A volán mögé ülve keservesen sírni kezdtem. Azt hittem, ha felébred minden jó lesz és lesz végre egy kis boldogságunk. De elküldött. Nem akarja, hogy ápoljam míg haza nem engedik. Ha ezt akarja, hát legyen. Eljöttem, de nem tudtam hazamenni. Ehelyett hozzá mentem el. Fent a hálójában az ágyon találtam megnyugvást és ott aludtam azon az éjszakán. Reggel fejfájással ébredtem. Hazamentem összeszedni a cuccaim és suliba mentem. A tanáraim persze érdeklődtek Aaron hogyléte felől, de pár válasszal leráztam őket. Hogy felejtsem el, ha folyton emlékeztetnek rá? Néhány nap szinte elmosódott előttem. Órára jártam vagy otthon voltam. Anya persze tudta min megyek keresztül, de nem akartam, hogy neki is rossz legyen, mert én ilyen vagyok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése