11. fejezet Boldogság a köbön

Nos itt van az Álom első részének utolsó fejezete. Remélem tetszett nektek. Nem tudom, van e értelme feltenni a következő részeket, mert egy családi történetnek a kezdete. És érdekel e valakit a folytatás. Mert tudom, hogy nem tudok mindig új fejezetet hozni, hiába írom ki. Most nem volt jó a gépem, szóval ez azért volt, de már minden rendben. Újra jó. Kiteszek majd egy közvélemény kutatást a következő történetről. De szerintem mindegy mi lesz a végeredménye, a történet folytatódik. És remélem továbbra is maradtok velem :)
És néha néhány kommentnek nagyon örülnék. :)
És íme:

Egyik nap, mikor hazaértem, Sandra és Nora vártak rám. Nem akartam velük találkozni, sem beszélni, ezért nem vettem fel a telefonokat.

- Helló.

- Szia - jött oda Nora.

- Sziasztok. Hát ti? - Próbáltam könnyedre venni a figurát, de nehezen ment.

- Kira, mióta nem aludtál rendesen - kérdi Nora. Biztos észrevette milyen nyúzott vagyok.

- Régóta - mondtam halkan és lehajtottam a fejem.

Azt hittem idővel könnyebb lesz Aaron nélkül, de nem. Sokkal nehezebb, mint volt, mert tudom, hogy itt van a városban. Szinte egy köpésre.

- Mért nem vetted fel nekünk? - húzott vissza a gondolataimból Sandra.

- Mert egyedül akartam lenni.

- Kira, Aaron teljesen maga alatt van - mondta Nora.

- És ehhez nekem mi közöm? - Próbáltam érdektelennek tűnni, pedig nagyon érdekelt, mi van vele.

- Kira - szólt Sandra, mert tudta, hogy igen is fontos nekem, mi van vele.

- Bejöttök?

Bólintottak és bementünk hozzánk. Készítettem teát és a szobámban telepedtünk le. Egy darabig egyikünk sem szólalt meg. Kezdett egyre elviselhetetlenebb lenni a hallgatásuk, aztán Nora megkért:

- Mesélj!

Ekkor már nem bírtam tovább és kifakadtam.

- Nem megy. Aznap reggel elküldött. Már nem akarja, hogy mellette legyek. Már nem kellek neki, nem akarja, hogy útban legyek. Hát rendben, akkor nem leszek. De én ebbe belepusztulok. Nagyon hiányzik.

- Te is neki. Hidd el, sosem láttam még ilyennek. Muszáj találkoznotok és meg kell beszélnetek a dolgot. Ez egyikőtőknek sem jó.

- Nem megy. Félek.

- Kira, muszáj. Nora - álltak fel. Ez nekem nem tetszett. Mire készülhetnek?

- Irány - fogtak meg két oldalról.

- Hé! Hova visztek?

- Majd meglátod - mondta Sandra.

Betettek a kocsiba. Akkor már tudtam, mégsem ellenkeztem. Lehet, hogy ennek így kell lennie.

- Lányok - kezdtem kissé remegő hangon, de közbe vágtak, ráadásul egyszerre.

- Nem.

- Sandra, állj meg - mondtam határozottan, de mintha falnak beszélnék, ment tovább.

- Nem.

Elvittek hozzá. Nem akartam kiszállni, de kirángattak a kocsiból. Nora bekopogott és beléptünk.

- Aaron - kiabált fel a húga.

- Jövök - hallottam a hangját, mire hevesebben kezdett verni a szívem.

Lejött és meglátott. Nagyon fáradtnak tűnt, az arcán a borosta több napos lehetett. Azt hittem összeesem a szívembe nyilaló fájdalomtól. Nem tudtam, hogy ennyire fáj, ha a szerelem viszonzatlan. Nora tartott meg, nehogy összeessek.

- Kira.

- Hoznál egy pohár vizet - kérdeztem szinte suttogva.

- Igen.

Leültem a kanapéra és Sandra mellém ült. Nora a kezembe adta a pohár vizet és megittam.

- Köszönöm.

- Mi megyünk. Ti pedig beszélni fogtok - emelte rám az ujját fenyegetően.

Elmentek én pedig lesütöttem a szemem. Kezdett kínossá válni a csönd és megszólaltam.

- Nos, örülök, hogy már jól vagy.

- Én is - mormolta.

- Már dolgozol?

- Igen, tegnap kezdtem.

- Értem. - Nem tudtam mi másról beszélhetnénk. Nem tudtam szóba hozni a kettőnk dolgát.

- Milyen fáradt a szemed... - sóhajtotta és leült mellém.

- Nem aludtam túl jól mostanság.

- Kira... - nézett engem, mire ránéztem.

A szeme rabul ejtett. Nem tudtam elszakítani róla a tekintetem; annyira hiányzott! Olyan nehéz volt nélküle!

- Annyira hiányzol - suttogtam és közelebb csúsztam hozzá.

A kezem a mellkasára tettem, mert érezni akartam a szívverését. Érezni, hogy szeret még.

- Te is kicsim - simogatta meg az arcom és belefúrtam az arcom a vállába.

- Azért küldtelek el, mert fáradt voltál. A húgom elmondta, hogy végig éjszakáztál mellettem minden nap. Nem akartam, hogy így légy velem.

- Mégis hogy? Azt hittem belehalok, ha meghalsz! Mindvégig imádkoztam, hogy életben maradj.

- És élek is.

- És elküldtél. Tudod mit csináltam? Idejöttem - emeltem fel a fejem. - Idejöttem és a hálószobában lefeküdve végig aludtam 12 órát egyhuzamban. Na?

Adtam ki a felgyülemlett mérgem. Már nem tudtam visszafogni. Fájdalmat okozott és úgy éreztem vissza kell adnom neki. De nem akartam bántani csak tudatni vele, hogy fájdalmat okozott.

Vett egy mély levegőt és rám nézve megkérdezte:

- Van kedved velem újabb 12 órát átaludni? - nézett mélyen a szemembe. Nem válaszoltam csak bólintottam. Annyira szeretem.

Hirtelen felkapott és felvitt a hálóba. A szenvedély elvette az eszünk. Olyan nagyon vágytunk már egymásra, hogy szinte leszaggattuk egymásról a ruhát. Szerettük egymást kifulladásig. Tudtam, hogy most már semmi baj nem lehet.

- Szeretlek, kicsim. - hallottam a hangját. Elmosolyodtam és megcsókoltam. - Én is szeretlek.

Egymás karjaiban feküdtünk és nem akartuk elengedni a másikat. De nagyot kordult a hasam, mire felnevettem. Hát igen, reggel óta nem sokat ettem.

- Soha többé nem eresztelek el - mondta komolyan.

- Én sem.

- Rendben, gyere. Még éhen halsz itt nekem - mosolygott.

- Oké. - Felöltöztünk és lementünk vacsorázni.

Evés közben megkérdeztem:

- Mit gondolsz Michaelről?

- Hogy rendes ember. Szeretném boldognak tudni a húgom. És remélem sikerül őt meghódítania. Nora kemény lány és bár nem töltöttük együtt a gyerek korunk nagy részét, tudom a szülei jól nevelték. De szüksége van valakire.

- Értem. Szerintem is.

Tovább ettünk csendben és lopva egymást figyeltük. Kicsit úgy éreztem magam, mint egy kisiskolás, aki először szerelmes. Örültem, hogy újra egésznek érzem magam.

Vacsora után beugrottak Noráék is és magammal húztam Norát a konyhába, hogy kifaggassam.

- Na?

- Semmi - hajtotta le a fejét. - Naponta összefutunk és a legtöbb időt együtt töltjük, de nem történik semmi. Szerintem nem érez irántam semmit - sóhajtott.

- Kérdezz rá. Tedd meg te az első lépést. Lehet, csak arra vár, hogy valami jelt adj.

- Nem tudom. Majd meglátom - vonta meg a vállát.

Az este további részében figyeltem őket. Micheal minden mozdulatát figyeli Norának és mikor mellette van, vagy a kezét fogja vagy a haját simogatja. Nekik csak egy lökés kell. Ez biztos.

- Na jó - állt fel Nora. - Későre jár, indulni kéne.

- Rendben - értett egyet vele Michael.

Elköszöntek és elmentek.

Odamentem Aaronhoz és magammal húztam a hálóba. Fáradt voltam és szerelmes. Lefeküdtünk aludni szorosan egymáshoz bújva.

Reggel óvatosan kibújtam mellőle és lementem reggelit készíteni. Épp a pirítóst szedtem ki, mikor hátulról átölelt. Megcsókolta a nyakam és a fülembe súgta:

- Szeretlek életem.

- Én is - fordultam felé a reggeli csókomért.

- Mi lenne, ha meghívnánk a többieket szombaton vacsorára? - dobta fel az ötletet.

- Benne vagyok - mosolyogtam.

Most hogy itt vagyok vele, úgy éreztem, hogy az a néhány nap, amit külön töltöttünk, meg sem történt. És már nem bántam. Szeretem.

Megfogta az arcom és komolyra vette a szót.

- Mi lenne, ha addigra hozzám költöznél?

Várta a reakcióm, az arcom nézte. Mindig szerettem volna vele élni. Ezért nem haboztam a válasszal.

- Rendben, rendben - bólogattam hevesen, mire felkapott és megpörgetett. Megcsókoltam és odabújtam hozzá.

Nagyot sóhajtottam és eszembe jutott a suli.

- Ma be kell mennem - szólaltam meg halkan.

- Elviszlek - ajánlotta fel, amit örömmel elfogadtam.

Szombatig átvittük a holmim Aaronhoz. Mindketten nagyon boldogok voltunk. Szombat délután együtt főztünk a többieknek, akik aztán vacsorára megérkeztek. Sandra hozta Norát és nem értettem miért, de elmondták, hogy Michael csak később jön.

- Nora, mi a helyzet veletek? - kérdeztem rá kíváncsiságom tárgyára.

- Semmi. Holnap elutazik egy huzamosabb időre.

- Szóval nem beszéltetek.

- Nem - rázta meg a fejét.

Szomorú volt és ezt mind észrevettük. Próbáltam vigasztalni, ahogy a többiek is, de nem sokat használt. Vacsora után a nappaliban beszélgettünk. Aaron egyszer csak felállt és elém állt.

- Kicsim - húzott fel álló helyzetbe.

- Igen - néztem rá.

- Pillanat - sietett fel.

Ott álltam a kanapé és a dohányzó asztal között értetlenül. Ránéztem a többiekre hátha tudnak valamit, de csak a vállukat vonogatták. Pedig biztos, hogy tudnak valamit. Érzem.

Már le akartam ülni, mikor megjelent szerelmem.

- Kira.

- Baj van? - néztem rá félve.

- Nem, semmi. Ne félj. - simogatta meg az arcom.

- Akkor? - már tényleg nem értettem mit akarhat.

- Kicsim, eddig soha nem éreztem ilyen mélyen senki iránt. Tudod jól. És soha nem is fogok, ezt megígérhetem. Azt hittem belepusztulok abba a néhány napba, amit külön töltöttünk.

- Aaron - azt akartam, hogy felejtse el azokat a napokat.

- Szeretném, hogy örökre velem maradj. Minden reggel melletted akarok ébredni és veled akarok esténként lefeküdni. Lennél a feleségem? - tette fel a nagy kérdést.

- A feleséged? - először nem akartam megérteni a kérdést. Hogy én, a felesége?

- Igen - bólintott.

Ugyan azt éreztem, amit ő. Ugyan azt akartam, amit ő. Ha más nővel látnám, abba belepusztulnék.

- Igen. Igen, leszek - mondtam úgy, hogy mindenki jól hallhassa.

- Akkor szabad? - kérdezte, mire az ujjamra húzta a gyűrűt.

Felkapott és megpörgetett. Le sem vettük egymásról a tekintetünk. Megcsókolt és a fellegekben jártam. A többiek nevetve gratuláltak nekünk és lassan hazaindultak.

Fél év múlva megtartottuk az esküvőt. Gyönyörű volt minden. És biztos, hogy nálam boldogabb ember nem volt akkor a földön. Tudtam, hogy nem lehet baj. Biztonságban éreztem magam mellette és ez megnyugtatott. Annak ellenére, hogy visszament a rendőrségre dolgozni. De szerettem és tudtam, hogy miattam nem fog bajba keveredni.