2011. ápr. 9.

Szerelem vételre

A Szerelem vételre egy olyan novellám, amit pár hónapja írok. Mindig is foglalkoztatott, hogy milyen lehet az érzés, ha valakit elárulnak és teljesen elvágják a terveit. Ez a művem egyben erről és arról szól, hogyan lehet ebből új életet kezdeni úgy, hogy nem várunk mellette másra. Remélem tetszeni fog. Jó olvasást!









1. fejezet Kezdtek

Mindig is tudtam, hogy apám egy barom, mikor részeg, de ennyire? Ez sok volt.
Lehet, hogy csak nem akartam tetézni a dolgot. Bár a legutóbb történtek után nem csodálkoztam. Azóta, meg kell mondjam, közömbösen viselkedtem vele. Nem érdekelt, mi van vele. Nem éreztem iránta semmit. De az utóbbi pár napban nagyon furcsa lett. Mondjuk, az amúgy is ritkaság számba ment, ha józan volt….
De akkor…. Állandóan arról magyarázott, majd meglátom, meg nem sokáig fogok a nyakán élősködni. Nem figyeltem rá, mert nem érdekeltek a hülyeségei.
- Jaj, hagyj már békén!
Örültem, hogy hazaértem, erre ezzel piszkált.
- Hát jó, de egy óra múlva majd meglátod! Én megmondtam! - nézett rám önelégülten.
Leültem tanulni. Épp, hogy belemerültem, ugatott a kutya. Kinéztem és egy férfit láttam bejönni, akivel sosem találkoztam még. Rövid sötétbarna haja, gyönyörű sötét szeme, szép arca és elég izmos teste volt. Biztos voltam benne, hogy apuhoz jött, ezért beengedtem.
- Tessék, segíthetek?
- Brian Strikert keresem. - mosolygott rám a vonzó idegen.
- Szólok neki.
Beengedtem a nappaliba és felmentem apuhoz.
- Téged keresnek.
Ezzel visszamentem tanulni. Nem figyeltem a mondottakra, de a nevem többször is elhangzott.
- Laura! - kiáltott kis idő múlva a nappaliból apám.
- Megyek! - bosszankodva, de lementem. – Igen?
- Ez itt Natheniel Campwood. Nála fogsz ezentúl lakni. - elégedett mosoly ült az arcán.
- Hogy mit fogok? – néztem rá értetlenül.
- Lakni, élni, stb.
- Persze! Álmodban!- vetettem oda gúnyosan
- Komolyan gondolta – szólt közbe az idegen.
- Mi van?
- Fizetett érted.
- Mi? Te eladtál? – fordultam elszörnyedve apám felé.
- El én.
- Te szemét! Hát normális vagy? Hülye. Tudod, mikor megyek vele! - kiabáltam az arcába felháborodottan.
- Most azonnal eltakarodsz a házamból. Ide többé be nem teszed a lábad! – ordította fröcsögve a gyűlölettől.
Nem hittem a fülemnek. Szegény kicsik is megijedtek. Anya is mérges lett és csak fokozódott a helyzet. Tehetetlen dühömben nem tudtam mit tenni, támadtam.
- Na jól figyelj! Ha csak egy ujjal is hozzá érsz vagy bántod valamelyiket, én öllek meg saját kezűleg!
Már zokogtam, erre visszakézből felpofozott. Ekkor az idegen felugrott és elhúzott előle.
- Elviszem.
- Nem megyek sehova! – ellenkeztem.
- Elviszlek. Pakold össze a cuccaid, ami mára kell. Gyerünk!
Anya segített pakolni. Közben sebesen járt az agyam.

Eladott. Ez a…. eladott neki, mint egy tárgyat. Csak, hogy legyen pénze piára. És miért neki? Soha az életben nem láttam még! Azt se tudom kicsoda, egyáltalán nem ismerem. Mit akart ezzel elérni?És ha nem leszek itt, ki fog anyának segíteni? És a tesóim? Mi lesz velük?”
Összepakoltam. Kénytelen voltam elmenni vele. Otthonról kidobtak, máshova nem mehettem. Attól tartottam, ha ellenkezek, magával ráncigál a kocsiba.
Az utat végig sírtam. Fogalmam sem volt, mi vár rám. Ritkán féltem és kevés dologtól, de akkor….A mellettem ülő idegen nem szólt, csak vezetett. Néha vetett rám egy kósza pillantást. Lehet, hogy neki is ugyanolyan kínos volt?A városon kívül lakott. Amikor megálltunk a hatalmas ház felhajtóján még több kérdés vetődött fel bennem. „Nagy ház, nagy birtok. Valami pénzes pasas lehet. De én … minek kellek neki?”

Bementünk és felvezetett az emeletre, ahol mutatott egy szobát. Még inkább kétségbe estem a nagy szoba láttán. Felé fordultam, mikor barátságos hangon megszólalt mögöttem.
- Ez a te szobád. Pakolj ki, addig hozok borogatást az arcodra!
- Kössz! – motyogtam.
Bár idegen volt, mégis jobban megrémített a tudat, hogy egyedül maradok, mint a társasága. De azt mondta visszajön. Ezért elkezdtem kipakolni. A szoba akkora volt, mint a nagyszoba és a mi szobánk 1,5-szer. Nagy baldachinos ágy, nagy ablakok, nagy szekrények. Nyomasztó, de hívogató is egyszerre.
Kicsit megnyugtatott a férfi jelenléte, mikor visszaért. A párkányra húzódtam, minél messzebb tőle, és kinéztem az ablakon. Oké, meg kell hagyni a látvány magért beszélt, de ez egy új hely, új élet….Nem akartam.
A pofonnak köszönhetően lüktetett a fejem, fájt az arcom is, így ledőltem az ágyra. Tanulnom kellett volna a vizsgáimra, de képtelen voltam. Kétségbeesve próbáltam kitalálni, mi legyen, amikor hirtelen megjelent és az arcomra tette a borogatást. Sokáig szemlélte az arcom, majd egy gyengéd mozdulattal letörölte a könnyeim. Nem mertem a szemébe nézni.
- Hoztam fájdalom csillapítót. Vedd be! – adott a kezembe egy aszpirint és vizet.
Bevettem és visszafeküdtem.
- Készítek valami vacsorát. Szólok, ha kész. Addig pihenj! – kérte, majd magamra hagyott.
- Jó. – suttogtam a párnába, de nem emeltem fel a fejem. Nem akartam, hogy lássa újra feltörő könnyeiemet.

A fene, hogy pont most nincs pénz a kártyámon! Miért kell engem így szívatni? És miért ilyen helyes és rendes ez a Natheniel Campwood? Ez őrület!”
Nem bírtam a fekvést, ezért lassan lementem. A konyhában zene szólt. Meglepődtem, milyen jól mozog Nathaniel. Azon tűnődtem, vajon hány éves lehet..
- Miért nem pihensz? – kérdezte kissé bosszúsan, mikor meglátott.
- Jól vagyok. – hazudtam.
- Fáj még a fejed? – jött oda hozzám.
- Igen, de nem érdekes. – egy vállrándítás kíséretében leültem az első székre.
- Gyere! – ellenkezést nem tűrve felhúzott és visszakísért a szobába. – A húgom nemsokára hazaér. Együtt fogunk vacsorázni, rendben? De addig pihenj!
- A húga? – néztem rá kíváncsian.
- Igen. Lily 23 éves.
- És maga?
- 25. De mért nem tegezel? Nathen vagyok. És te sem lehetsz sokkal fiatalabb Lilynél.
- Laura vagyok- nyújtottam felé a kezem. Ő finoman megszorította.
- Nos, üdv Laura! Szeretném, ha most pihennél. Vacsoránál megbeszéljük a helyzetet.
- Értem. – egyeztem bele.
Ezek szerint még várnom kellett az ítéletre.
- Na. Maradj itt! – nézett rám szigorúan és lement.

25 éves, facér és a húgával él együtt. Olyan, mintha azzal a szép sötét szemével olvasna a gondolataimban. De még mindig nem értem, miért vett meg? És meddig akar itt tartani? És mi lesz, ha elküld? Hova mehetnék? A nővéremékhez nem; náluk nincs elég hely. A bátyám…. Oda sem, mert ugye ő anyáék felett lakik és hát ez sem volna jó. Pazar! Nem maradt más, csak az utca.”
Hallottam, hogy lent beszélgetnek. Nyilván megjött Lily, a húg. „Nekem most annyi” - gondoltam
Aztán kopogtak az ajtómon és bejött egy lány. Nagyon fiatalnak tűnt. Szép hosszú haja volt, kedves mosolya és lágy tekintete.
- Szia! Lily vagyok.
- Laura – nyújtottam a kezem kézfogásra.
- Nathen üzeni, hogy kész a vacsora. Gyere le!
- Máris - kedves mosolyára csak mosollyal tudtam felelni, majd meg sem várva engem, lement.
Én óvatosan lépkedtem utána lefelé, mert a fejem még mindig lüktetett.
- Gyere, ülj le!- húzott ki nekem Nathen egy széket.
- Köszönöm.
Nem figyeltem a beszélgetésükre, mert éhes voltam. Férfi létére Nathen jól főzött. Az ebédlő pedig otthonos volt.
- Elmosogatok, aztán majd beszélünk – állt fel az asztaltól és húzott ki a bambulásból.
- Oké.
- Feljössz velem? – kérdezte Lily.
- Igen – bólintottam.
Tudtam, hogy nem hisztizhetek, mert kiraknak, ezért felmentem vele.
- Tessék, ettől elmúlik a fejfájásod. – adott Lily még egy fájdalomcsillapítót.
- Köszi.
Bevettem és leültem.
- Laura! Nathen elmondta, mi történt. Nagyon sajnálom. - Lily hangja együttérző volt.
- Mit? Azt, hogy kidobtak otthonról? Én is. Meddig engedi, hogy itt lakjam? – már nagyon kíváncsi voltam az ítéletre.
- Ezt hogy érted? – nézett rám értetlenül.
- Az apám eladott neki. Már csak az a kérdés, Ő mikor dob ki – mondtam.
Nem igazán bíztam benne. Hisz mégis csak idegen volt!
- Nem fog. Ettől nem kell félned – próbált megnyugtatni és a kezemre tette a kezét.
Ekkor nyílt az ajtó.
- Na? Kitárgyaltatok? – kérdezte Nathen vidáman.
Milyen jó neki, hogy még ilyenkor is tud nevetni!”
- Alap – ugratta Lily – Na, szóljatok, ha kell valami! – és választ sem várva kilibegett.
Nathen közben odajött hozzám és leült mellém.
- Nos, vagy egy helyzetünk. Most már itt laksz velünk. Én állok mindent.
- Persze.
- Van miből, ne félj. Jól állok anyagilag. Itt nem lesz bajod – próbált meggyőzni.
- Elhiszed nekem, ha azt mondom nehéz elhinnem?
- El, de én nem foglak bántani – simított végig a hajamon és jó érzés fogott el.
- Hazaengedsz? – kérdeztem reménykedve.
- Nem tehetem. Nem azért, mert rosszat akarok neked, hanem azért, mert tudom, itt neked jobb lesz. Bízol bennem?
- Költői kérdés.
- Majd fogsz. Holnap elviszlek, hogy elhozzuk a maradék cuccaid. Ha hiszel nekem, akkor tudod, nem fog visszaengedni.
- Tudom, de nem kell ott laknom – magyaráztam.
- Tehát akár maradhatsz is – Nathen mosolya csibészes volt
- Amíg ki nem teszel. Persze. Minek várjam meg?
- Miért raknálak ki? – érdeklődött összehúzott szemöldökkel.
- Mondjuk, mert akarod? - nem folytattam túl magasröptű beszélgetést, de adott helyzetben ennyi tellett tőlem.
- Nem, ilyentől nem kell félned. Nem tennék ki senkit sem.
- Értem – Na jó, ez elég meggyőző, de akkor is! - gondolataim továbbra is kétkedőek maradtak.
- Akkor megpróbáljuk?
- Meg - Egy kérdés azonban nem hagyott nyugodni. - Mit mondott neked?
Nathen rögtön tudta, kire célzok.
- Kell neki a pénz, és van valamije, ami nekem tetszene – adta tudtomra az okot, közben keserű mosolyra húzta a száját.
- Meg tudnám ölni! – suttogtam letörten.
- Én is. De ne aggódj! Majd megkapja a magáét.
- Efelől nincs kétségem - ökölbe szorult a kezem az indulattól.
- Rendben. Fáj még a fejed? – nézett rám aggódó tekintettel.
- Nem, már nem – hazudtam, de nem akartam, hogy aggódjon értem.
- Jó, akkor az irodámban leszek, ha kell valami.
- Rendben – bólintottam, és elment.
Lezuhanyoztam és lefeküdtem. Kicsit megnyugtatott a Nathennel folytatott beszélgetés, de még mindig nagyon ideges voltam. Végül a kényelmes ágy és a fáradtság hamar álomba ringatott.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése